Pancsovai mesék
Történetek egy szerbiai magyar közösségből
2019
A Vajdaság déli határán, húsz kilométerre a szerb fővárostól él egy magyar közösség – nem is akármilyen. Pancsova város közelében a 19. század második felében telepedtek le Bukovinából érkezett székely-magyarok – őket nevezzük al-dunai székelyeknek. Habár az utóbbi években egyre nagyobb méreteket öltő gazdasági elvándorlás és az asszimiláció hatására kevesen maradtak, az itt élő székelyek mindmáig megőrizték különleges identitásukat, nyelvjárásukat és szokásaikat.
Történetek egy soknemzetiségű városból, ahol a családok két-három nyelvet használnak otthon, és a hatalmas szocreál kultúrházakban megférnek egymás mellett a különböző nemzetiségek folklórműsorai, a nyugdíjasbálok és a gyerekfoglalkozások. A valóság, persze, nem mindig olyan derűs mint a képeken. A székelyekre jellemző sajátos gondolkodásmód azonban még a legnehezebb helyzetekben is segített megőrizni bennük az összetartozás érzését és a világ iránti szeretetet, így az életkörülményeik állandó változását máig képesek kellő humorral és iróniával fogadni.
1/ Változó körülmények
Nem véletlenül kerültek ide a székelyek. Az Osztrák-Magyar Monarchián belül gyakoriak voltak a szervezett áttelepítések. A székelyeket azért hozták ide, hogy lecsapolják a Duna-menti mocsarakat és gátakat építsenek, ami akkoriban az egyik legnehezebb kubikosmunkának számított. Munkájukért cserébe földeket kaptak Pancsova mellett, így letelepedtek, és csatlakoztak Vojlovica (Hertelendyfalva) földműves közösségéhez. A második világháború után azonban a város arculata jelentősen megváltozott: Pancsova ipari központtá alakult. Több mint 30 gyár működött a város területén, és itt épült fel, közvetlenül a falu határában, Jugoszlávia legnagyobb vegyiüzeme. A legtermékenyebb földeket vették el a családoktól, hogy a gyárakat felépítsék, így az emberek kénytelenek voltak felhagyni a földműveléssel, és munkát vállalni valamelyik üzemben. A székelyek megtanultak alkalmazkodni a folyton változó körülményekhez. A következő váltást Jugoszlávia szétesése hozta. „Van egy mondás, hogy aki ma Szerbiában normális, az nem normális – meséli Toni bácsi, a katolikus kántor. – Azok után, ami volt itt a 90-es években… A bombázás, meg az az egész évtized itt hagyta rajtunk a nyomát.” Mára a legtöbb gyárat bezárták. A falusiak egy része visszatért a földműveléshez, de jellemzően inkább máshol keresnek munkát. Pancsova, Belgrád, Bécs, Németország, Svédország és Ausztrália a legnépszerűbb úticélok.
2/ Maszkabál
Maszkabál nélkül nem múlhat el Hertelendyfalván a tél. Ez az a része Pancsovának, ahol a székelyek letelepedtek a 19. század végén. Hertelendyfalva (Vojlovica) akkor még különálló település volt, szlovák és német lakosokkal. Bár az etnikai összetétel azóta jelentősen megváltozott, ez a városrész mindmáig megőrizte falu jellegét. Ahogy befordul az ember a sarkon, megváltozik a levegő. A hertelendyfalvi gyerekek szülei minden februárban különféle kreatív jelmezekkel készülnek a maszkabálra. Néhány órára megtelik ilyenkor a kultúrotthon nagyterme fel-alá szaladgáló, izgatott gyerekekkel, akik alig várják, hogy elkezdődjön a divatbemutató, és hogy az öregasszonyok elkészüljenek a hagyományos farsangi fánkokkal.
3/ Magyar percek
Pancsova az etnikailag sokszínű Vajdaságon belül is egy különleges helynek számít: 26 különböző nemzetiség él a városban. Közülük a jobban szervezetteknek saját műsoruk van a helyi televízióban. A ’Magyar percek’ adása a régióban élő magyarokat érintő legfontosabb kérdésekről tudósít heti 25 percben. Amikor a 90-es években elindult a műsor, egy komoly szerkesztői csapat állt mögötte, de ahogy az évek során a költségvetést egyre csökkentették, mára csak Ica és Zsuzsa maradtak. Zsuzsa (aki egyébiránt a református püspök felesége és tornatanár a helyi iskolában) tévébemondóként szerepel, valamint riportokat és interjúkat készít, Ica pedig összeállítja a programot. Mikor a jelképessé zsugorodott fizetésért senki nem volt már hajlandó vágni a műsort, Ica kitanulta a videóvágást. Ekkor 52 éves volt. „Ha most feladjuk, nem hiszem, hogy lesz valaha is újra magyar adás a Pancsovai tévében. Valakinek csinálnia kell, különben annyi volt.”
4/ A felszín alatt
Az al-dunai székelyek jól ismerik az áttelepülésük történetét, és a családok pontosan vissza tudják vezetni a felmenőiket. Tisztelik az őseiket, mert tudják, hogy milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül. A családok nagyon szegények voltak Bukovinában, és azért keltek útra, mert azt ígérték nekik, hogy itt jobb körülmények várnak rájuk. Nem egészen ez volt a helyzet – az első évek kínkeserves munkával teltek. Valójában a hagyományőrzés fontossága csak a 20. század második felében került előtérbe. Az áttelepülés utáni évtizedekben igyekeztek inkább elfelejteni, honnan jöttek, mert szégyellték, hogy milyen szegények voltak Bukovinában. Nem akartak, vagy nem tudtak azokról az időkről beszélni. És mégis, valahol a felszín alatt megmaradtak a Bukovinából hozott régi dallamok, történetek, receptek és hímzésminták, amelyeket ma már büszkén adnak tovább generációról generációra.
5/ A Lőcsei család
A Lőcsei család több mint húsz éve vezeti a hertelendyfalvi magyar egyesületet. Ica végzi a szervezési és adminisztratív feladatok nagy részét, Vilmos pedig a reprezentatív elnöki teendőket látja el. Két lányuk a gyerektánccsoportot vezeti. A házaspár évtizedeken keresztül egy pancsovai fémfeldolgozó üzemben vállalt munkát. 2013-ban, mikor a gyár csődbe ment, úgy döntöttek, hogy visszatérnek a családi hagyománynak számító földműveléshez. Vilmos azóta a legtöbb idejét az apjától örökölt földeken tölti, de az egyesületben zajló építési munkálatokban is részt vesz. „Én nem igazán szeretek elutazni, jobb szeretem inkább magam köré gyűjteni az embereket. Hogy együtt legyen a család. – meséli Ica – Egész életemet ebben az utcában éltem le, máshol nem érzem olyan kényelmesen magamat. Ami az egyesületet illeti, talán azt mondanám, hogy a legnehezebb dolog a felelősségvállalás. Vannak fiatalok is a vezetőségben, mindenki hajlandó segíteni, de úgy, hogy ne ők kelljen döntsenek. Ez egy borzasztó nagy felelősség, és néha azt kívánom, bárcsak át tudnánk adni valakinek. Mert kell tudni továbblépni, és kell tudni elhagyni dolgokat. De ez nekem biztosan nem lesz egyszerű. Amikor belegondolok, hogy a 20 év alatt mennyi munkánk van az egyesületben, akkor nem tudom csak úgy felemelni a kezemet, hogy csináljátok, nem érdekel, hogy mi lesz. Úgy érzem, hogy erkölcsi kötelességünk is kitartani.”
6/ Teadélutánok
A „teadélután” kifejezés a dél-bánáti falvakban egészen új értelmet nyer. Így nevezik az idősebb korosztály által rendszeresen megrendezett falusi bálokat. Minden faluban működik egy vagy több kézimunkacsoport. Havonta egyszer, mindig más helyszínen, összegyűlnek a környékbeli csoportok tagjai, hogy együtt töltsék a délutánt. A teadélutánok elengedhetetlen kellékei a szintetizátoros élőzene, a tánc, a pálinka, a török kávé, a cukrozott tea, a házi sütemények, és végül a legfontosabb: a tombolahúzás. A nyertes számok tulajdonosai általában praktikus háztartási kellékekkel térhetnek haza (pl. mosogatószivacs, konyharuha, légycsapó, alapvető tartós élelmiszerek vagy cserepes virágok). A teadélutánok közösségmegtartó ereje felbecsülhetetlen. Megtelnek ilyenkor a kultúrotthonok nagytermei, emlékeztetve minket azokra az időkre, amikor még minden korosztály közösségi és kulturális életének ezek a hatalmas szocreál színháztermek adtak otthont.
7/ Erzsike
Erzsike a hertelendyfalvi székely-magyar kézimunkacsoport – a guzsalyas – vezetője. Napközben takarítónőként dolgozik, a fizetése kevesebb mint 200 euró, de szerencsére a lánya tudja őt támogatni Svédországból. A nyarakat, ha teheti, ő is ott tölti az unokákkal. Határozott fellépésével és kitűnő diplomáciai érzékével képes elsimítani az asszonyok közt gyakorta felmerülő konfliktusokat, és képes egyben tartani a csoportot. Vajon honnan gyűjti mindehhez az erőt? „Hét évvel ezelőtt történt – kezdi mesélni –, amikor rájöttem, hogy az uram soha nem szeretett engem. Csak azért vett el, mert terhes voltam. De én úgy szerettem őt végig azokon az éveken keresztül… A saját szeretetemtől nem láttam, hogy ő milyen ember. Aztán láttam, hogy megcsal engem. Te, én akkor úgy megutáltam a férfiakat, az összeset. De tudod mit? Én azt el nem tudom neked mondani, milyen nagy nyugalom van azóta bennem. Mindig is közel voltam Istenhez, de most aztán erőst jóban vagyunk. Nem cserélném el már ezt a nyugalmat, semmiért a világon.”
8/ Hajni és az óvoda
A kulturális egyesületek mellett az egyházaknak is fontos szerepük van a kisebbségi közösségek összetartásában. A hertelendyfalvi református egyház imatermében hétköznap délelőttönként magyar óvoda működik. A cél az, hogy a gyerekek magyar nyelvi környezetben nevelkedjenek, és magyar nyelvű dalokat, játékokat és szokásokat tanuljanak. Ez azonban nem olyan egyszerű, mert a gyerekek nagy része vegyes házasságból való, és sokan közülük nem is értik a magyar nyelvet. Akár szerbül, akár magyarul szól hozzájuk, Hajni, az óvónő, mindig nagyon kedvesen, de határozottan bánik a gyerekekkel. Szeret itt dolgozni, és rendszerint alig várja, hogy véget érjen a szünidő. „Én ilyen vagyok, nem bírok csak ülni otthon egész nap. Ha otthon vagyok, nekem rögtön úgy hiányoznak a gyerekek, az összes, még azok is, akik egész nap sírnak. Csak ez a ki-be hurcolkodás ne lenne folyton. Annyi tervem van, már nem győzöm kivárni, hogy elkészüljön az óvoda épülete!”
9/ Dorotea
Dejan éjszakai műszakban dolgozik a pékségben, így ő viszi haza minden délben a lányát az óvodából. Mostanság egyre fáradtabban érkezik. Nem csoda, hiszen mióta a felesége törött lábbal fekszik otthon, a házimunkát is ő végzi. Mindketten Hertelendyfalván nőttek fel, Dejan szlovák, a felesége pedig magyar családban. A kis Dorotea elkezd egy mondatot szerbül és magyarul fejezi be, anélkül, hogy bármi különbséget észlelne. „Ezt a gyereket vigyorogva csinálták” – nevet Hajni, az óvónő –„Alig várom mindig, hogy megérkezzen, annyi pozitív energiát hoz a családjából. Jobb kedvünk lesz mindig, ha Dorotea itt van.”
10/ Ádám
Ádám, miután végzett a munkahelyén, újra autóba ül, és elindul a városba. Klímaberendezéseket szerel esténként, így olyan pancsovai épületekben és lakásokban is járt már, ahová keveseknek van bejárásuk. Ádám olyan vegyes házasságból született, ahol a szülők fontosnak tartották, hogy mindkét család nyelvét továbbadják a fiaiknak. Többnyelvű gyerekeket nevelni nem egyszerű feladat: nagyfokú tudatosságot és következetességet kíván, és csak akkor működik, ha mindkét szülő mindig, minden helyzetben a saját anyanyelvén szól a gyerekekhez. Ádám, mióta csak beszélni tud, párhuzamosan használja a magyar, a szlovák és a szerb nyelvet. Bár néha nem jutnak eszébe a megfelelő szavak, a kapcsolatteremtéshez nagyszerűen ért: „Nagyanyám tanított rá, hogy akárkivel is beszélek, mindig nézzem meg a szemét. Az az első dolog.”
11/ Lea
Mióta Lea a városba költözött, sokat gondol Hertelendyfalván maradt édesanyjára és a kutyáira. Lea a falusi ház aprócska szobájában kezdett el rajzolni gyerekkorában, és azóta sem hagyta abba. Lalival, a barátjával együtt azon gondolkodnak, hogy még messzebb költözzenek. Mivel mindketten szabadúszóként dolgoznak – Lea illusztrátor, Lali pedig programozó – biztosan találnak majd munkát Németországban is. Lali testvéréék (és még nagyon sokan a volt Jugoszlávia területéről) már évek óta ott élnek. De a döntés még várat magára. Előbb egy másik kaland vár Leára: egy hónapra Kanadába utaznak az édesanyjával, hogy meglátogassák ott élő rokonaikat. „Bárcsak a kutyusokat is magunkkal vihetnénk!” – sóhajtanak egymásra mosolyogva.
12/ A vegyeskórus
Nem csak itt, az Al-dunán élnek bukovinai székelyek. Nagy többségük Tolna- és Baranya megyébe került, de Dél-Erdélybe is sokan elvándoroltak. A bukovinai székelyek a székelységen belül egy külön nemzetséget alkotnak – akárhol is élnek ma, ugyanazokat a szokásokat, táncokat, énekeket és nyelvjárást őrzik, és rendszeresen szerveznek közös hagyományőrző fesztiválokat, ünnepségeket. A pancsovai vegyeskórus tagjai sokat utaznak a különböző fellépésekre. A hosszú utazások jókedvűen telnek. Habár a tagok már nem fiatalok, és az utazás megterhelő, itt nincs helye a panaszkodásnak. „Akármilyen helyzetbe is kerülsz, kell hogy találj valamit az életben, amiből töltekezel. Ez a legfontosabb. Mert az élet nem mindig egyszerű” – tanácsolja Zsuzsi néni. – „Hát igen, nem könnyű egyben tartani a családot – veszi át a szót Annus néni. – Ahhoz nagyon kell tudni szeretni, és sokat kell szeretni. Néha valamicskét visszakapsz belőle…” „…de az a ritkábbik eset – nevet egymásra a két nővér. – Mi ezekből az utazásokból, az éneklésből töltekezünk.”
13/ Mária
Mária szólóénekesnek tanult a jó hírű pancsovai zeneiskolában. Aztán férjhez ment, és a gyerekek mellett nem jutott ideje az énekléssel is foglalkozni. A sok-sok év kihagyás a bátorságát is elvette, és bár mindig is hiányzott neki a népzene és a népdalok, csak nemrégiben kezdett újra énekelni. A fordulat egy szerencsés találkozásnak köszönhető: Mária megismerkedett egy magyarországi népdalénekesnővel, aki felismervén a tehetségét, tanítani és bátorítani kezdte. Ma már együtt szerepel férjével, Oszkárral a hertelendyfalvi népzenei együttesben. Oszkár nagybőgőn játszik a zenekarban, amikor épp nem a pancsovai vegyiüzemben hajt egy targoncát. Mária nagyon barátságos, életvidám nő, aki élvez minden pillanatot, amit énekléssel, vagy más zenészek, énekesek társaságában tölthet. „Csak azt sajnálom, hogy nem bírok több szabadnapot kapni, hogy elmehessek a fellépésekre. És a lányokkal is szeretnék többet gyakorolni.” Pár hónapja öt hertelendyfalvi lánnyal megalapították a Pántlika énekcsoportot. Így most Mária segít továbbadni a fiatalabb generációnak az őseitől örökölt, különleges bukovinai népdalkincset.